Őrjöngő apukák. Síró, lelkileg kiborult anyukák. A rendszert szidalmazó emberek. Hosszú sorok a bejárat előtt. Előző nap este nyolc órától várakozó emberek, akik elsők szeretnének lenni bejutáskor. Na, mindez hol történt? Ha most azt gondolja, hogy ez egy új áruház megnyitójának ez eseménye, ahol minden termék 90 százalékkal olcsóbban kapható, akkor nagyot téved.
Halottainkra emlékeztünk…
Bővebben…
Az október 23-i hétvégén, Erdőbényén a Karádi és Berger borászatnál jártunk. Ennek több oka is volt. Egyrészt egy fiatalos, kellemes hangulatú romkocsma gyönyörű helyen – szóval nem egy szokványos borászat. Másrészt tudtam, hogy még zajlik a szüret, s legalább a gyerek megnézheti, hogyan is készül a bor. Harmadrészt próbálgathattam az új Canon fényképezőgépemet. (Sajnos a borkóstolás most kimaradt, mivel autóval kellett átruccanni a közeli Középhutáról). A borászat udvarán, nyáron ki lehet feküdni a füves udvarra, gyerekeknek homokozó illetve játéktér van kialakítva. Télen vagy rossz időben a kóstolás történhet a kinti levegőhöz képest melegnek tűnő pincében vagy a ház kialakított fogadószobájában.
Ha valaki Erdőbényén jár, térjen be nyugodtan a borászathoz – szerintem nem fog csalódni.
…a fiam kedvéért. Sajnos pár éve gyakorlatilag eltanácsolt a sportorvos a futástól – örökletes gerincprobléma miatt – azt ajánlotta, maradjon csak a kerékpár illetve a jóga, de az is mértékkel. Mégis úgy éreztem, hogy eljött az idő, meg kell mutatnom nagyobbik fiamnak, milyen jó dolog a futás (illetve a sport), s egyben egy kis ízelítőt adjak neki a versenyek hangulatából. Jómagam inkább terepen futottam – anno is csak két kedvenc aszfalt versenyem volt: a hegyvidéki félmaraton és a kékes csúcsfutás – mégis az október eleji Spar futó rendezvény egy olyan alkalom volt, ahol a gyermek belekóstolhat ebbe a hangulatba és egyben pozitív energiákkal töltődhet fel.
„Mit is csináljunk? Mit is csináljunk?” – tanakodtunk a hotel szobájában. Jómagam azon csoportot erősítem, akiknek két, maximum három nap bőven elég a fürdőzős – szaunázós – sziesztázos kikapcsolódásból. Ilyen esetekben már második nap után érzem a lábaimban csörgedező vér unszolását: na, mi lesz már? Mikor indulsz neki? Persze két kis gyerekkel (három és öt évesek) ez azért mindig nagy dilemma, hol az a határ, mi az a túra, amit kibírnak és nem nekem kell levinnem őket a hegyről: egyiket a nyakamba, másikat meg az ölembe (sajnos előfordult már ilyen a történelemben, azt a regéci túrát a mai napig megemlegetem). Szerencsénkre legyen mondva, mindkét gyerek hamar megtanult járni – s azután mindig arra tanítottam őket, hogy igenis jöjjenek csak a lábukon, még ha nyafognak is inkább kitalálok mindig valami célt, mert úgyis tudom van bennük annyi energia, hogy mikor hazaérünk, akkor irány az ágy és az ugrálás…
Nagyobbik fiam (5 éves) táborba ment óvodás társaival. Nagy volt a dilemma, hogy bírni fogja, tud-e egyedül aludni, stb, stb. De hát úgy gondoltuk – ismervén őt – hogy menni fog ez neki, pláne óvónénik is mondták, szerintük is tetszeni fog nekik.
No, este hívjuk a megadott telefonszámon, miközben az izgalom a tetőfokára hágott:
- Szia, mi újság? hogy vagy? hogy bírod? Mit csináltok? etc,etc – kérdeztük mi.
Erre ő:
- Apa láttunk teheneket, disznókat, meg pékségben is voltunk – de most NEM érek rá, mert fogócskázunk.
Szomorúan meg kellett állapítanom, fiam elindult az “önállóság rögös útján“.
