Fiaimat mindig megpróbálom a lehető legjobb módon nevelni, az atyai hagyományokat követve, saját apámtól tanult intelmeket figyelembe véve. Tudom jól: evvel minden szülő így van, mindenki azt gondolja magáról, hogy ő a legjobb és az ő nevelési stílusában nincs hiba. Szóval visszatérve az intelmekre a TV és a gyerekek kapcsolatát is megpróbálom egy olyan határmezsgyén mozgatni, ahol senki nem sérül: se a gyerek, se az én atyai szigorom. Ha hétvégén például korán felkelnek, és anya-apa még pihenni szeretne, akkor bizony megengedem, hogy halkan menjen a jim-jam tv, vagy olyan mese, mely nem „káros”. Aztán TV kikapcsol. Hétvégén szoktak még egyik nap „nagy mese” filmnézésben részesülni – természetesen itt is inkább az „értelmes” – Szaffi, Vuk, Magyar népmesék, Süsü, stb – filmek kerülnek előtérbe.

Hét közben este pedig az esti mese. Ha éppenséggel nem valami fontos történik a Való Világ nevű műsorban. Mert anya szereti. Persze a poszt nem ellene irányul, hiszen még több millióan nézik ezt a műsort – hiszen megy. Ha nem nézné senki, akkor nem menne. (Egyébként is a „VV szerű” műsorokról külön lehetne írni, de ezt már sokan sok helyütt megtették helyettem.) Na szóval, hogy visszatérjek a témához, ha anya nézi a VV-t, akkor mi szépen játszunk, olvasgatunk, vagy épp valamilyen foglalkozáson vagyunk. Az elmúlt három hónapban a VV-ről mindig elmondtam apai véleményemet nagyobbik fiamnak – mintegy súlykolva az igazamat:

Fiam, a VV egy buta műsor. Nem szabad nézni, pláne nem ilyen kisgyermeknek. És a többi, és a többi…”

Ez működött is, „büszke voltam” magamra, hogy egy újabb –mondjuk ki őszintén – „szenny” műsornak a térnyerését visszatámadtam. (Röhejes, de hát egy ötéves gyerekről beszélünk!) Szóval telt-múlt az idő, a napokban az óvodából hazaérve, szokásos beszélgetésünket folytattam fiammal, és valahogy a VV-re esett a szó. Mit mondott erre a fiam:

- Apa, a valóvilág jó műsor!
Még mosolyogott is mellé. Az atyaúristenit, mi történik itt – gondoltam magamban? Hirtelen megszólalni sem tudtam.
- Mi-mi, ezt honnét hallottad? De hát a VV egy buta műsor, nemde? – próbálkoztam erőtlenül.
- Nem apa! Nem. A VV jó műsor – válaszolta még főlényesebben, s a mosoly még jobban kerekedett a szája szélén, látván hogy legyőzte apát. Az apai tekintély a sárban hevert.
- De akkor ki mondta ez neked? – próbálkoztam újra.
- Hát, Ákos az óvodában! – válaszolta büszkén.
Megnyugodtam!
- Jaj, Ákos! Hahaha. Tudod jól, hogy egy olyan kisfiú, aki sokszor szeret füllenteni, sokszor csak úgy mondd dolgokat, hogy viccelődjön. Biztos, ezt is csak ugratásból mondta! Hidd el nekem a VV egy “buta” műsor – mondtam megkönnyebbülve, ismerve Ákost.
- De neeeem apa! Vera, Kati, Attila és Gábor is azt mondta, hogy a VV jó műsor. Bizony!

Kész voltam. Legyőzött. Nincs ellenvetés. Az óvodai VV fan club legyűrte fiamat, s most már ő is ezen virtuális közösség tagja. Elgondolkoztam, hogy bent az óvodában idővel majd megalakul az Olivér fan club és a Béci fan club. Majd jól összevesznek, hogy biztos az Olivér jól beolvasott a Bécinek és jól ki fogja ejteni a kiszavazó showban szombaton. Szombat este pedig ott nyomkodják majd a játék mobil telefonjukat, virtuális SMS-t küldve kedvenceiknek.

Persze az is szöget ütött a fejembe, hogy vajon azon gyerekek szülei, akik most hatottak a fiamra, vajon engedik-e gyermekeiknek, hogy nézzék ezt az álságos műsort. Mert ha így van, akkor nagy a baj – de ez már más társadalomtudományi kategóriába tartozik – foglalkozzanak ott vele.
Szóval gondolkoztam mit is válaszoljak, de inkább meghagytam a tudatban – minek ellenkezzek vele – maradjon csak ezen kis közösség tagja – majd idővel úgyis is rájön mi az érték s mi nem az.

Beszélgetésünk után, mikor elkezdődött a VV, szépen átmentünk a másik szobába, s olvastam nekik a Mazsola és Tádé meséiből, melyet nagy örömmel halgattak, mert kiderült számukra, hogy a sokszor általam használt “Manófalvi Manó” ebben a mesében szerepel.

S ez a lényeg!